Uram, irgalmazz!
Egy nap odajött hozzám egy kislány és megkérdezte, milyen lovagnak lenni, és erre a könnyűnek tűnő kérdésre nem tudtam válaszolni, de megpróbáltam. A következő kérdése az volt, hogy hogyan is lettem lovag.
- Ha szeretnéd, elmesélem neked – leültem a földre, mosolyogtam, mivel nagyon szerettem elmesélni a történetem, hogyan lettem az első női lovag.
Kyrie Eleison1 vagyok, és ez az én történetem.
Két évvel ezelőtt kezdődött. 22 éves koromig úgy éltem, mint mindenki más a faluban, de volt egy titkom. Minden szabadidőmbe ellopóztam egy kiképző táborhoz, ott felmásztam egy fára és néztem őket. Mindent megfigyeltem és gyakoroltam, ezért sokszor mentem haza kisebb- nagyobb sebekkel, de mindig kimagyaráztam. 16 éves koromban, amikor néztem az edzést, pont arra sétált egy fiú.
- TE mit csinálsz ott? – rivallt rám.
- Öhm… Csak almát szedek – vágtam rá, mosolyogva.
- Igen? – körbesétálta a fát és megjegyezte – De ez egy cseresznyefa – mutatott rá és elkezdett felmászni mellém.
- Jah, tényleg – mondtam, mikor mellém ért, azt mondta:
- Nyugi, nem árullak el – odahajolt a fülemhez és belesúgta – én is ezt csinálom mindig, ott szemben szoktam ülni a fán – mutatott a tábor másik oldalán lévő almafára – egyik nap észrevettem, hogy itt üldögélsz – erre elnevette magát.
- Tényleg?! – csodálkoztam és ő bólintott.
- Adrian Bagetta vagyok és megőrzöm a titkod… – elkezdett feljebb mászni –… ha… – már 10 arasszal felettem járt és a befejezetlen mondat miatt utána iparkodtam. Nagyon izgultam, vajon mit kér a hallgatásáért cserébe.
- Ha…?! – kérdeztem, mentem egyre feljebb, de a helyett, hogy Adriant követtem volna, mentem a magam útján. Lehet, hogy ez az út nehezebb volt, de megoldottam; mint például a következő ág, amit el kellet érnem 2 arasznyival feljebb volt, ezért ugranom kellett, a baj kezem pont lecsúszott az ágról, de szerencsére a jobbal el tudtam kapni. Aztán már könnyen felhúztam magam és folytattam az utam.
- Ha felmászol, elmondom – mondta nevetve és ezért el is veszette az egyensúlyát, ezáltal meg csúszott, mi miatt elindult igen nagy sebességgel lefelé. Én pont alatt voltam akkor, amikor felnéztem csak azt láttam, hogy igen gyorsan közeledik felem, amikor mellém ért, megfogtam a kezét és jó erősen megmarkoltam. Úgy éreztem, mintha kiszakadna a kezem, de ezt persze magamban tartottam. Olyan volt, mintha egy vagy két évig lógott volna a kezemen, mire leugrott egy alatta lévő faágra.
- Köszönöm – lihegte.
- Semmiség – mosolyogtam rá.
Ettől a naptól kezdve a legjobb barátok lettünk. Mindennap találkoztunk és edzettük egymást.
Szóval 22 évesen meguntam az unalmasan, ugyan olyan napokat, mintha egy napot éltem volna újra és újra és újra, ezért összepakoltam néhány ruhát, élelmet és neki vágtam a nagyvilágnak. De akkor csak az erdőig jutottam, mert legjobb barátom – akinek az évek során a Vis Maior2 becenevet adtam – rám ugrott az egyik fáról.
- Te mit csinálsz?! – üvöltött rám.
- Almát szedek – nyögtem csípőből.
- Most komolyan!
- Megkeresem magam, mert azt még nem tudom, hogy Istennek milyen szándéka van velem, de azt igen, itt nem találom meg a dolgom, ezért elmegyek – vallottam be.
- Akkor én is megyek!
- Vis Maior! Nem jössz velem!
- Ha én nem megyek, akkor te sem!- vágta rá.
Egész napkeltéig veszekedtünk, aztán beadtam a derekam. Így keltünk útra és vettünk részt számos kalandon. Ahogy elhagytuk a mi kis Line falucskánkat és át ballagtunk messzi szomszédunkhoz, amit egyesek Fertő City-nek becéznek. Szerintem nem véletlenül kapta ezt a nevet, mivel mindig balhé volt ott. Ugyan úgy, mint amikor ott jártunk. Akkor az a pletyka járta ezt a falut, hogy egy ottani püspök ellopta Pandora Szelencéjét, amibe bezártak egy gonosz és pusztító szellemet, de a szelencét csak egy kulccsal lehet kinyitni, ami a pápánál van. Azt csicseregték a madarak, hogy aki megtalálja és visszahozza Pandora Szelencéjét, hatalmas jutalmat kap. Mivel 3 napja kutyagoltunk és pénzben eléggé hiányt szenvedtünk, muszáj volt tennünk valamit.
- Mennyi pénzünk van még? – kérdeztem Vis Maiort.
- Nálam csak 600 yuu van. Nálad mennyi van?
- Mennyi?! Nálam 800 yuu van. Miért csak ennyit hoztál magaddal?
- Mivel reggel nem úgy indultam, hogy na, most elmegyek világot látni. Na ,de most ne veszekedjünk, a pénz elég lesz talán kettő éjszakára.
Ki vettünk egy szobát és kiderült, hogy elég a pénzünk 2 éjszakára csak akkor nem tudunk majd enni, mivel a szobánk pontosan 1400 yuu volt. Ezért este szóba hoztam a Pandora Szelencéjét.
- Vis Maior, mit szólnál, ha elmennénk megkeresni Pandora Szelencéjét?
- Te normális vagy? Hogyan találnánk meg azt az izét? Ez hülyeség, inkább holnap keresek valami állást.
- Ne már, nem azért jöttünk el otthonról, hogy szerencsét próbáljunk, kalandokon vegyünk részt? – erre a kérdésemre egy néma bólintás kaptam – Akkor meg próbáljuk meg!
Így kezdtünk el nyomozni az eltűnt Szelence után. Első nap már tudtuk, hogy ki vitte el és volt egy sejtésünk is, hogy hova. Másnap útra keltünk és elindultunk Bourbon királyságba. A Bourbon királyságról azt kell tudni, hogy ez egy független tartomány. Aki elkövet valamit itt a Raggs királyságban és át megy a szomszédos királyságba, akkor ott már nem tartoztathatják le. Ráadásul abban a birodalomban létezik egy olyan templom, ahol szívesen fogadnak minden bűnözőt is.
Ahhoz, hogy eljussunk oda, elvállaltunk egy munkát. A feladatunk az volt, hogy elvigyünk egy szállítmányt egy útba eső városba és ezért kaptunk valamennyit. Abból a kis pénzből eljutottunk Pasis városkába, ott 3-4 napot töltöttünk és kisebb munkákat vállaltunk el. 1 hét múlva eljutottunk a templomba és kisebb utána járással megtaláltuk a tolvaj püspököt. Mivel nem volt túl sok pénzünk, ezért mi is a templomban laktunk, így meg volt a lehetőségünk, hogy visszaszerezzük a Pandora Szelencéjét.
A templomba 3 napot töltöttünk és a 2. nap összehoztuk a tervet és 3. nap végre hajtottuk. Sikerült úgy intézni, hogy Adrian egy szobába került Frau-val, aki a tolvaj. Harmadik templomba töltött napunkon én beosontam a szobájukba, míg Vis Maior elment ebédelni Frau-val és gyorsan meg is találtam a dobozt, mert barátom kifigyelte és kifaggatta, hogy hol lehet. „Végre meg van” – gondoltam. Észrevétlenül visszamentem a szobámba és összepakoltam a cuccaim, ezután határozottan kilépdeltem a templomból és elmentem egy mezőre, ott letelepedtem és vártam. Sötétedéskor tüzet raktam és végre megjött Vis Maior.
- Na végre, azt hittem már nem is jössz – üdvözöltem barátomat.
- Hát az volt a baj, hogy elég hamar észrevették, hogy eltűnt a Szelence és, hogy ne keltsek feltűnést, csak most tudtam kilopózni. – mondta és leült mellém.
- Akkor sietnünk kell kifelé ebből a királyságból – vontam le a következtetést
- Jó, most pihenjünk egy kicsit és utána induljunk is. – hátra dőlt és már aludt.
Hátra dőltem én is aludtam egy kicsit és éjfél felé felkeltem arra, hogy Adrian nincs ott. A tűz éppen kialudni készült, ezért megpiszkáltam és ekkor lódobogásokat hallottam. Mire hátra fordultam már a ló közvetlenül mögöttem volt, egy kéz nyúlt le értem és kapott fel a vágtató ló hátára, majd nem levetettem magam, mikor észrevettem, hogy ő Vis Maior.
- Ezt, hogy? Mit csináltál? - gyanakodtam
- Hát, hogy is mondjam… - hátrafordul és rám mosolyog
- Te idióta miért futunk ló halálba?! – üvöltöttem
- Hát ezt a jó paripát kölcsön vettem pár tolvajtól és lehet, hogy ők követnek minket.
- Idióta! – néztem az utat, ha már barátom inkább hátra fordulgatott – jobbra! – rántottam meg a gyeplőt.
Két domb között loholtunk és jobb meg bal oldalt a domb tetején megláttam a rablókat, nem kis kardokkal. A lovunk kicsit lassabb volt, mint az ellen feleinké, ezért elénk vágtak és az utunkban megálltak, ahol ki tudtunk volna menni. Gyorsan felmértem a körülményeket, Adrian lefékezte a lovat, de ekkor meghallottam, hogy mögöttünk is jön két kigyúrt monstrum. Ekkor meg láttam, hogy akik levágták előttünk az utat, kisebb gödörben vannak és nekünk még előttük van egy padka.
- Hajts!
- Mi?! – förmedt rám a bűnös
- Csináld, amit mondok! – erre meghajtotta a lovat, amikor a ló rá lépett a föld padkára – Most ugrass a lóval!
A lónak még jókor adtuk az utasítást és pont a padka szélétől rugaszkodott el. A ló repült, én meg bíztam benne, de azért elő vettem a kis tőreim. A ló landolt a két úton álló után.
- Menj, menj! – én hátra fordultam és a tőröket elhajítottam és azok célba találtak.
Szerencsére sok előnyt szereztünk a kisebb produkciónkkal, így az erdőben már végképp elveszettek minket. Leszálltam a lóról, leültem kipihenni a kalandot, amikor leszállt Adrian is, felálltam, oda léptem hozzá és hasba térdeltem.
- Te nem normális mit csináltál?!
- Nyugi van – nyöszörögte – ne kiabálj – kérte, én leültem a földre.
- Elmegyek fáért – törtem meg a csöndet, felálltam és elindultam az erdőbe, de visszafordultam egy szóerejéig – De most maradj nyugton!
Mire visszatértem egy kisebb rakás fával, Vis Maior már aludt, ezért gyorsan összedobtam egy kis tüzet. Amikor pirkadt felkeltettem barátomat és neki vágtunk az egy hetes útnak. Amint visszatértünk Fertő City-be, elmentünk a templomba. Hogy visszaadjuk jogos tulajdonosának a Pandora Szelencéjét.
- Köszönöm, köszönöm – hajlongott előttünk a pap – Elnyeritek méltó jutalmatokat – közölte és elküldte egyik tanoncát a jutalomért, azaz a pénzért.
- Szívesen tettük – mondtam mosolyogva.
- Isten áldjon benneteket
A tanonc meghozta a pénzünk, mi átvettük és odébb álltunk. Folytattuk utunkat, de nem keletre indultunk – ahonnan a Szelencét hoztuk vissza –, hanem északra.
Egy hete kutyagoltunk és már 4 falut elhagytunk.
- Hallottad, mit csicseregnek a madarak? – támadtam le barátomat, akivel természetesen kibékültem, igen hamar.
- Mit?
- A Vongore Királyságban egy sárkány él, akinek minden héten áldozatot kell mutatni. A sárkányt, Biancának hívják.
- Ez igen érdekes…
- Menjünk oda és mentsük meg az ott lakókat - vágtam a szavába
- Miért tennénk ezt? Nem rég éltük túl a Pandora Szelencéje után folytatott harcunkat. Az oda jutás nagyon egyszerű volt, de a visszaúton többször is megtámadtak. - éppen közbe akartam szólni - Tudom, tudom, egyszer miattam kerültünk bajba. Na, de mindegy.
- Én azt az utat nagyon érveztem és úgy gondolom, hogy mi ketten tudnánk az ottaniakon segíteni. Azt még nem is mondtam, hogy mi a jutalom. A jutalom a Vongore Király fele királysága és egyetlen szem lányának keze.
- Mit tudsz a lányról? - kacsintott és elnevette magát - Tudod, mit? Rendben, menjünk.
- Akkor mire várunk még?! - azonnal útra keltünk a Vongore Királyságba, ami 2 falura volt tőlünk, így nagyon hamar oda is értünk. A város - ahol élt ez a sárkány - körbe volt kerítve egy hatalmas fallal, ezért megkerestük, az első kaput. Amint közelebb léptünk, előbukkant 3-4 őr.
- Mit kerestek itt? - förmedt ránk egy kopasz, nagydarab fickó, reszelős hangon.
- Csak be akartunk menni… almát szedni - mondtam
- De ide nem kéne bemennetek, mivel egy sárkány pusztítja a népet.
- Tudjuk… - kezdte Vis Maior, de át vettem a szót tőle
-… azért jöttünk, hogy megszabadítsuk a várost a fenevadtól - mondtam mosolyogva, erre ők, szerintem hónapok óta először, nevettek.
- Még, hogy te legyőzöd a sárkányt?! Hál’ neked most végre egy jót nevettünk – mondta élcelődve a fiatalabbik.
- Nyissátok ki a kaput hagy menjünk be és majd meglátjuk ki nevet a végén – erre kinyitották a kaput.
A kapu előttem kitárult, de ami oda bent volt az valami borzalom. Az emberek féltek, rettegtek és ettől bezárkóztak a házakba. Amikor beléptem volna, mintha teljesen megváltozott volna az időjárás és a hangulat, amíg kint voltunk sütött a nap, csicseregtek a madarak. De ide bent szürke volt minden, az egyetlen zaj az egész utcán egy félig leszakadt faablak nyikorgása volt, amit a szélhintáztatott. Sehol egy gyerek, mint más falukban, mindenki a házakban volt. Mikor megemésztettük a helyet, elindultunk keresni egy fogadót. Ahogy mentünk egyre keserűbben éreztem magam, a fő útról jobbra fordultunk és azután a második utcán szintén jobbra, ott állt egy csehó. Beléptünk és csak a csapost és két-három részeget találtunk bent.
- Mit kér? – kérdezte a csapos mély hangján, Vis Maior leadta a rendelést a két sörről.
- Jó ember, mi történt itt?
- Hát nem szóltak magának a sárkányról? Már egy ideje itt zabálja a lakosokat. Bárcsak valaki megmentene végre ettől a jövőtől. Sokan próbálták már, de eddig mindenki elbukott. – elénk tolta a söröket
- Mit szólna, hogy ha azt mondanám: „Eljött a megváltás ideje”? – kérdeztem hegykén
- Azt mondanám, bár úgy lenne – válaszolt keserűen.
- Hol tanyázik ez a fenevad? – kérdezte barátom a csaposnak szánva, miközben a falat nézte.
- A palota melletti dombban lakik egy barlangban. De ha jót akarnak maguknak, nem mennek oda. – kifizettem a söröket és elindultunk kifelé
Megtorpantam.
- Nem tud a közelben egy jó kovácsot? –kérdeztem, háttal
- De, ha kimennek, balra forduljanak és a harmadik utcánál jobbra. – útba igazított és hagyta, hogy elmenjünk.
Könnyen megtaláltuk a kovácsot, ahol kardokat akartunk venni, mert a mi kardjainkat el kellett adnunk egyik alkalomkor és azóta nem volt szükségünk újra.
- Adjon Isten! – köszönt Adrian.
- Jó napot, miben segíthetek? – jött ki egy sovány, de magas férfi a műhelyből.
- Kardot szeretnénk vásárolni – mondtam
A férfi nem úgy látszott, mintha minden nap evett volna rendesen. Meg mutatta a kardokat, gyönyörű volt mindegyik, egytől egyig. Körbe néztem végig mértem az összes kardot és egyszer csak megakadt a szemem egy gyönyörű darabon. Olyan volt a kard pengéje, mint a tükör, de ugyanakkor hideg és biztonságos érzetet adott nekem, eddig azért nem vettem észre, mivel egy másik kard eltakarta. Ez az egy más volt, mint a többi, hozzá mértem egy másikhoz, igen egyből látszott, hogy hosszabb.
- Ez mennyibe kerül? – kérdeztem a kovácsot
- Az egy hibás darab a magáé 100 yuuért.
- Tessék – beledobtam a markába 500 yuut, láttam, hogy épp azt számolja, hogy többet adtam – tartsa meg.
- Köszönöm, nagyon köszönöm – akkor kilépett a házrészből egy terhes asszony
- Mi történt? – kérdezte kedves, selymes hangján
- Nézd, ezek a kedves emberek ennyit fizettek két kardért. – nagyon örültek ennek a pénznek, és ahogy láttam nem véletlenül. Mivel kifizettük a kardokat nekivágtunk a dombnak, ahol a veszedelmes sárkány lakozik. A barlang szája négyszer nagyobb volt, mint én vagy Vis Maior.
- Na, és most? – kérdeztem megrendülve.
- Hát, ki kéne csalni valahogy – állította fel a tervet legjobb barátom.
Mikor a terv készen állt, mindketten a helyünkre mentünk. Én felmásztam a dombra a barlang fölött és ott vártam, Vis Maior pedig a barlang szája előtt.
- Bianca sárkány itt a következő áldozat – üvöltötte, erre kinyúlt egy kar és megfogta Adriant, már éppen húzta be, amikor én lecsaptam és levágtam azt az undorító mocskos karját.
- Ááá, ki merészelte?! – üvöltött a sárkány és hatalmas földrengés rázta meg a Vongore királyságot. Kicsit lefagytunk, mert eredetileg nem ez volt a terv. Az eredeti terv szerint a sárkány kidugja a fejét, én levágom és minden szép és jó. A mi helyzetünk tovább romlott, a sárkány előjött! A hatalmas szárnyas gyík csak közeledett, mi viszont automatikusan támadó állásban álltunk.
- Vissza! Különben megölünk! – kiabáltam tisztahangon, de közel sem voltam olyan nyugodt.
- Jaj, ezekkel a játékszerekkel akartok megölni – harsányan nevetni kezdett Bianca és megfogta Vis Maior kardját és darabokra törte. Megköszörülte a torkát és engem vett célba, amit gyorsan észrevettem, hátrébb ugrottam, de a lángcsóva így is eltalálta a lábamat.
- Kyrie! – üvöltött aggódóan legjobb barátom és odafutott hozzám – Jól vagy? – én csak sziszegtem, de láttam, a sárkány újra tüzelni akart.
- Fuss! – üvöltöttem, de ő felsegített és elkezdtünk mászni a meredek domboldalon. A halálfélelem miatt alig éreztem leégetett lábamat, csak másztunk.
- Arra! – mutattam jobbra egy kiálló kőre.
A sárkány a nyomunkba volt, de lassan haladt, mert nem volt hozzászokva a mászáshoz és, a neki, kisebb köveken meg-megcsúszott.
Még egy kiálló perem választott el a dombtetejétől, de nem tudtunk felkapaszkodni.
- Lökd le a köveket, én addig kitalálok valamit – mondtam és elővettem a kis tőröket meg a kötelet, amit magammal hoztam. A kötélre ráerősítettem két tőrt, eközben Vis Maior dobálta a köveket és ezzel lassította Biancát, a sárkányt. Feldobtam a kötelet, de kicsi lett a dobásom, újra megpróbáltam akkor felment, csak nem akadt meg.
- Vis Maior! Dobd fel! – hívtam barátomat és feldobta, neki elsőre sikerült.
- Mássz! – utasított Adrian.
Végig néztem legjobb barátomon és az arcán a kétségbeesés kisebb jeleit vettemészre, ekkor megláttam a bal karján és lábán a mély vágásokat.
- Menj te előbb! – parancsoltam.
- Nem, te mész! – felemelt és rárakott a kötélre. Hátra lestem és láttam, ahogy a fenevad csak jön és jön. Elkezdtem mászni, amilyen gyorsan csak tudtam, amikor elég magasan voltam barátom is elkezdett mászni. Még a teteje messze volt, de ekkor egy félelmetes hang ütötte meg a fülem, a kötél recsegett, szakadt.
- Vis Maior! A kötél! – felnézett, én meg a sárkányt néztem, amint meg akadt, nem tudott tovább jönni.
- Siessünk! – ordítottam
- Menj, és majd végezz vele! – mondta kisebb gondolkodás után és elengedte a kötelet, de közben mosolygott.
- Neee!! – nyúltam, de nem értem el.
- Kövesd az utad és szedj sok almát – mondta, de már nem hallottam, csak a szájáról tudtam leolvasni, ekkor elfordultam. Dühömben elő vettem pár tőrt és bele dobáltam a sárkány szemébe. Felhúztam magam, de amikor felértem ott volt a kovács és a kötelet fogta. Felálltam és futásnak eredtem, le a dombról és vissza a barlanghoz. A sárkány olyan hosszú volt, hogy a farka leért a domb aljára. Szerencsére nem vette észre, hogy mögé kerültem, elindultam mellette, és amikor a szárnyánál voltam, tőrök segítségével felmásztam a hátára. Belevágtam a húsába és elkezdtem mászni, bíborló vére szanaszét fröcskölődött, ahogy megtapadt a bőrömön, éreztem melegét, de tovább hajtott a gyűlölet. A fenevad fájdalmában üvöltött, dobálta magát, de én rajta maradtam. Az elszántságom hatalmas volt, amikor a nyakához értem előhúztam a kardot, ami gyönyörűen megcsillan a nap fényétől.
- Ezt Adrianért és a többiekért kapod – ezekkel a szavakkal vájtam a nyakába a hosszú, erős kardom. A szemem megtelt könnyekkel, de még így is láttam a mögöttem gyülekező ember sereget és szinte hallottam, amit éjjeneznek. A sárkányvére csak úgy spriccelt a kardom után, mintha ez a művelet több órás lett volna. Megnyugodtam, mikor vége lett, leszálltam a sárkányról, eltámolyogtam egy fatövébe és sötétség borult rám, elájultam.
Egy ismeretlen szobában tértem magamhoz, egy hatalmas ágyon feküdtem, a lábam jobban fájt, mint amire emlékeztem. A szoba szép és otthonos, kettő ablakon jönne be a fény, de este volt. Megpróbáltam felülni, de ezt csak nagy nehezen sikerült, mire a házigazda bejött.
- Jó estét! Hogy van? – kérdezte egy mély hang, amikor jobban megnéztem, felismertem benne a kovácsot.
- Köszönöm, jobban – válaszoltam.
Egy hétig gondoskodott rólam a család és nagyon sok ételt is kaptunk, köszönet képen.
- Az a pletyka jár a faluban, hogy a Vongore király látni szeretne – merült fel egyik ebédnél.
- Akkor, a napokban meglátogatom. – ezzel ejtettem a témát.
Másnap reggel, a kovács berobbant a vendégszobába.
- Jó reggelt, jó reggel! Hasadra süt a nap! – széthúzta a függönyöket
- Csak még 5 percet – tettem a fejemre a takarót.
- Hiszen ma mész a királyhoz, na, gyerünk, gyerünk – és még tapsolt is mellé.
Hát nem volt, mit tennem felkeltem, felöltöztem és elindultunk a királyi kastélyhoz. A kapunál csak a nevemet kellet elmondanom és azonnal beengedtek. A cselédek elirányítottak magához a királyhoz, ott álltam szemtől szemben a királlyal, letérdeltem.
- Kérem, álljon fel – felálltam – Meg szeretném köszönni, amit tett ezért a kis királyságért, ezért megkapod a lovagi címet, nő létére – elmosolyodott.
- Nem ezért tettem – válaszoltam.
- De én ragaszkodok hozzá. Szóval, holnap legyen a templomban és ne felejtse ezt otthon – erre előre hozott az egyik komornyikja egy vértet. A vért fantasztikusan fényes volt, amikor közelebb mentem láttam magam benne és nem csak azt, hanem, hogy miért is kaptam. Láttam magam kívülről, ahogy küzdünk a sárkánnyal és ebből tudtam, hogy nem csak magam miatt kell elfogadnom a lovagi címet, hanem Adrian Bagetta miatt is.
- Redben, ott leszek.
- A komornyikom majd elmondja a részleteket ezzel kapcsolatban. Viszont látásra.
A komornyikkal bevonultunk egy szobába és elmondta, hogyan is fog kinézni ez a lovaggá avatás. Amikor kiléptem a kastély területéről, már ott vártak rám a kovács és kis családja, azaz a felesége és a már megszületett lányuk. A kovácsot Jack-nek hívják, a feleségét Marie és a nem rég született lányuk neve Kyrie lett, nagy örömömre.
Már aznap nagy volt a készülődés, mindenki be volt zsongva, valaki a páncélt tisztogatta, valaki a holnapi nagy ebédet készítette elő és még valaki segített az esküm elkészítésében.
- Ez így nem hangzik jól, inkább legyen: Megfogadom, hogy a népet az életem árán is megvédem mindig – mondta a kocsmáros
- Igen, szerintem is – helyeseltek a többiek.
- Tudjátok mit, majd én megírom ezt – mondtam és udvariasan kitessékeltem a népet.
Hamar sikerült megírnom, mivel tudtam gondolkozni az üres, csendes szobában. Nekem más dolgom nem is akadt, már az egész falu tudta, hogy itt lovaggá avatási szertartás lesz holnap, így a nagy ebédet el is kezdték főzni. Mivel nem akadt semmi dolgom, ezért ki mentem a dombra – ahol a sárkánnyal harcoltunk – és leültem a fatövébe, akkor visszagondoltam azokra az időkre, amikor még Vis Maior, azaz Adrian Bagetta még élt. Az összes kalandunkat és veszekedésünket felidéztem, közben néztem a tiszteletére felállított emlékművet.
Hamar eljött a ceremónia napja, a hatalmas és lenyűgöző templomban, ott volt a falu apraja, s nagyja. Amikor elkezdődött az orgonából csodálatos zene csendült fel, én beléptem – persze a vértembe, ami csak úgy csillogott és villogott – és odasétáltam a pap, a király és a hercegnő elé. Először meg kellett gyónnom és utána elmondanom az eskümet:
- Fogadom, hogy minden erőmmel a királyt szolgálom, mindig védelmezni fogom a nőket, mindig védelmezni fogom az elesetteket és mindig védelmezni fogom az egyházat. A hűbéruramhoz mindig hűséges leszek. – mondtam Isten színe előtt
- Ezennel lovaggá ütlek, Kyrie Eleison. – letérdeltem és a hercegnő megérintette először a jobb vállamat, aztán a bal vállamat.
A kis lány csak ámult és bámult, de már nem csak ő volt mellettem, megjelent még néhány gyerek miközben meséltem.
- Ez fantasztikus – csodálkoztak a gyerekek.
- Kyrie! – szólt a család, aki anno befogadott – Ebéd!
- Ez volt az én történetem. Na, gyerekek mára ennyi, holnap, ha szeretnétek, elmesélem milyen kalandokon mentem keresztül. – mosolyogtam a gyerekekre és felálltam, bementem a házba.
